120/2. A fekete lakkdoboz — A hígított igazság

– Vegye el a kezét onnan, Henderson! – sziszegte az Antikvárius, és dühösen hátralépett egyet, miközben a fekete lakkdoboz halkan kattogva forgatta a kulcsát.
Henderson azonban már nem tudott parancsolni a dühének. Megragadta a hideg rézkulcsot, és egyetlen határozott mozdulattal megtekerte az óramutató járásával ellentétes irányba, remélve, hogy ezzel elnémítja az iroda gépies zakatolását.
A kulcs nem kattant vissza. Ehelyett a lakkdoboz teteje felpattant, és egy apró, sárgaréz hengerekből álló szerkezet bukkant elő belőle. A hengerek közül sűrű, sötétbarna folyadék – valódi eszpresszó – kezdett szivárogni, amely azonnal elárasztotta az ezüstözött tálcát. Az illata azonban nem volt hívogató: keserű volt, savas és maróan ecetszagú.
– Gratulálunk a humánus döntéshez – szólalt meg egy rekedt fémhang az asztallap alól. – A karbantartó életben maradt. Büntetésből az igazgatóság napi koffeinadagját ecetsavval hígítottuk. Fogyasztása kötelező a következő iktatási ciklus előtt.
Az Antikvárius hitetlenkedve nézte a maró folyadékot, amely lassan kikezdte a tölgyfa asztal lakkozását. Henderson dühösen rázta meg az öklét a mennyezet felé, de mielőtt megszólalhatott volna, a padló alatt egy nehéz, fémes csattanás jelezte, hogy a rendszer még tartogat meglepetéseket.