119/6. A rézharang kondulása — Az előléptetett selejt

A harang zengése még ki sem hunyt az akna sötétjében, amikor a sárgaréz szállítószalag csikorgása hirtelen elhalt. A fogaskerekek fenyegető kattogását ünnepélyes, halk gőzsziszegés váltotta fel. A mélyből nem újabb lyukasztókar, hanem egy bársonnyal borított emelvény emelkedett a magasba.
Az emelvény közepén egy polírozott tölgyfa íróasztal állt, rajta két aranyozott töltőtollal és egy frissen nyomtatott, vörös viaszpecsétes okmánnyal. Az Antikvárius gyanakodva hajolt az irat fölé, miközben Henderson még mindig sajgó öklét dörzsölte.
– „A Rendszer elleni dühödt fizikai atrocitás regisztrálva” – olvasta fel az Antikvárius éles, fanyar hangon. – „Gratulálunk. Önök sikeresen teljesítették a Vezérigazgatói Alkalmassági Vizsga utolsó fázisát.”
Henderson elhűlve meredt a csillogó tollakra. A gépezet nem elpusztítani akarta őket: az automatizált iroda évtizedek óta arra várt, hogy valaki végre dühből rácsapjon a szalagra ahelyett, hogy hagyná magát beiktatni. A mennyezet perforálókarjai ünnepélyes tisztelgésre lendültek, a csarnok papírfigurái pedig ütemes tapsolásba kezdtek.
– Rendben – horkantott Henderson, és felkapta az egyik tollat. – De a leszerelési papírjaimat azonnal aláírom!
A gép erre halk csilingeléssel egy újabb kártyát lökött ki: „Fellebbezés elutasítva. Az új Igazgatóság munkaideje örökös.”
A távolból, egy ismeretlen szektor mélyéből ekkor ritmikus, fémes kopogással megindult egy elfeledett csőposta kapszulája.