119/5. A felnyitott csapóajtó — A selejtezett irattár

A fejük felett kattogó perforálókar késlekedés nélkül sújtott le, ám a fémtüske csak a padló burkolatát borító porcukor-réteget hasította ketté, mert Henderson gondolkodás nélkül hátrakapta az Antikváriust a felemelkedő csapóajtó peremére.
A csapóajtó alól sűrű, kénes szagú gőz csapott fel, kíséretében egy gépies ritmusban mozgó, apró sárgaréz szállítószalaggal. A szalagon nem acélalkatrészek, hanem aprólékosan meghajtogatott, papírból kivágott miniatűr iktatókönyvek utaztak, amelyeket egy apró, rugós mechanizmus szorgalmasan pecsételt vörös tintával.
– Látja? Ez a hatékonyság gúnyja – horkantott az Antikvárius, miközben dühösen porolta le selyemmellényéről a csapóajtó pereméről felszálló rozsdát. – Nem elég, hogy felváltják a tisztviselőket, még a hiányukról is saját leltárt vezetnek!
Henderson bosszúsan nyúlt a legközelebbi papírkönyv felé, de a kis méretű rézkörző azonnal a kezére csapott. A pecsétnyomaton a saját iktatószáma állt, alatta pedig egy frissen nyomtatott dátum, amely pontosan a holnapi napot jelölte meg a leszerelési eljárás befejezéseként.
– Holnap? Én évtizedek óta eljöttem a gombgyárból, maga eszement szerkezet! – kiáltott Henderson, és öklével a szalag szélére csapott.
A szalag erre egy pillanatra megtorpant, majd éles csikorgással hátrafelé kezdett forogni. A sötét akna mélyéről egy finoman kimunkált sárgaréz harang tompa kondulása hallatszott, mintha oda lenn valami nagyobb alkatrész várt volna a megmunkálásra.