119/3. A mechanikus iktatókéz — A perforált műszakváltás

Az Antikvárius megállt a lengő fémkéz előtt, és szemüvegét az orrnyergére tolva tanulmányozta a lyukkártyát.
– Látja, Henderson? Egy teljesen szokványos jelenléti ív – mutatott a perforált szélre. – A Hivatal nem eltűnt, csupán áttért a teljes automatizációra. Ez a szerkezet nem fenyegetés, hanem a fegyelem megnyilvánulása.
Henderson azonban nem a kártyát figyelte, hanem a fémkéz csuklójából kiálló apró rézcsövet, amelyből ritmikus szisszenésekkel sűrű sárgabaracklekvár csöpögött a padlóra. A sárga csempén gyűlő tócsában apró, számozott gombok úsztak.
– Ez nem jelenléti ív, uram – dünnyögte Henderson, és óvatosan kikerülte a csöpögő mechanizmust. – Ez a selejtezési jegyzőkönyv. És a mi osztályunk van a tetején.
Átléptek a lekvártócsán, és a folyosó végén álló nehéz, forgó sárgaréz ajtóhoz értek. A dohos levegőt hirtelen felváltotta a friss, nyomdai tinta és a meleg tészta átható illata. Az ajtó mögött nem egy elhagyatott raktár, hanem egy hatalmas, csöndben kattogó irodacsarnok terült el, ahol az íróasztalok mögött papírból kivágott, egyenruhás figurák ültek, miközben a plafonról függő csövekből finom porcukor hullott rájuk.
Az Antikvárius elégedetten megköszörülte a torkát, mintha pontosan erre számított volna.
– A bürokrácia tökéletes állapota – suttogta élvezettel. – Nincs hiányzás, nincs panasz. Csak a tiszta, zavartalan iktatás.
Henderson a legközelebbi íróasztalhoz lépett, ahol egy kiszálkásodott réztoll épp egy újabb nevet rótt a pergamenre.