119/2. A csempézett öltöző — A visszahagyott kabát

Henderson fújt egyet a sípba. Nem adott ki hangot, csak egy apró lisztfelhő pöffent ki a csövén. Az Antikvárius finnyásan odébb lépett, óvatosan megkerülve a vaníliaillatú gőzoszlopot, majd belépett a csigalépcső szűk nyílásába.
– Ez nyilvánvalóan a régi fűtőmű szervizjárata – állapította meg az Antikvárius, miközben a korlátra száradt sárgás réteget tanulmányozta. – A Hivatal csupán kihasználta a meglévő infrastruktúrát. Nincs ebben semmi természetfeletti, csak egy elfeledett építészeti bűnjel.
A lépcsőfokok öntöttvasból készültek, és minden harmadikon egy apró, dombornyomott gombminta díszelgett. Henderson némán követte társát. A szag errefelé már nem lekvárra, hanem frissen vasalt ingekre és kihűlt pótkávéra emlékeztetett. A bürokrácia szagára, ahogy azt az ember egy esős hétfő reggelen megismerte.
A lépcső alján egy szűk, csempézett folyosó fogadta őket. A falak mentén sárgaréz ruhaakasztók sorakoztak, mindegyik felett egy gondosan feliratozott bádogcédulával: Műszakvezető, Selejtfelelős, Éjszakai műszak. Az utolsó akasztón még ott lógott egy túlságosan is ismerős, viharvert munkáskabát.
– Látja? Hagyományos vállalati struktúra – bólintott elégedetten az Antikvárius. – A gép leállt, a dolgozók hazamentek. Nem történt semmi tragikus.
Henderson a kabát zsebébe nyúlt, és kihúzott egy még meleg, frissen sütött linzerkarikát. A folyosó végén ekkor halkan megszólalt egy réz csengő, és a falból kinyúlt egy mechanikus, kartonlapot tartó fémkéz.