118/5. A mézeskalács irattár — A sütött iktatószámok

A kinyílt fémajtó mögött nem egy újabb sötét alagút, hanem egy meglepően szabályos elrendezésű irattár terült el. A falak mentén sorakozó, mennyezetig érő regiszterfiókok láthatóan kiszáradt, sötétbarna mézeskalácsból készültek, a rajtuk lévő iktatószámokat pedig gondos kezek finom porcukorral kaligrafálták a felületre.
– Nyilvánvaló – jegyezte meg az Antikvárius, miközben óvatosan végighúzta a mutatóujját az egyik fiók szélén –, hogy a szerkezeti stabilitást nem a mész, hanem a megfelelő sikértartalom adja. Ez a szektor a korai próbaidősök iratanyagát őrzi, szilárdra sütve.
Henderson óvatosan kihúzta az egyik nehéz, szegfűszegillatú fiókot. Papíralapú akták helyett keményre száradt, kerek korongok feküdtek benne precíz sorokban – pontosan olyan négylyukú fagombok, mint amilyeneket évtizedekkel ezelőtt a gombgyári futószalag mellett csomagolt. Egyetlen különbséggel: mindegyik gomb közepébe parányi, hivatali iktatóbélyegzőt égettek.
– A selejt sosem volt selejt – suttogta Henderson, miközben a gombgyári múltja hirtelen visszataszító logikával rendeződött új mintázatba. – Mi nem ruházati kellékeket gyártottunk. Zárolt ügyiratokat képeztünk újrahasznosítható formában.
Ekkor a szervizjárat falán végigfutó sárgaréz csővezeték megrándult, s a távoli lekvárprés egy utolsó, gőzölgő lökettel egy cirádás, aranyozott tésztavágó formát lökött ki magából. A nehéz fémstanc csilingelve gurult végig a búzadarás padlón, s pontosan az Antikvárius cipője orránál állt meg.