118/4. A karamellizált kulcs — A dagasztott folyosó

A cukorhenger tökéletes zárásként feszült az ólomkártya furatába. A mechanika nem kért több szilárdítóanyagot; a rézkupakos nyílás pereme halkan szisszent, majd a környező burkolólapok – mint egy kiszáradt piskóta szeletei – lassan elváltak egymástól. Mögöttük szűk, lisztporos járat tárult fel, ahonnan a forgó faállványos keverőlapátok tompa, ritmikus kattogása hallatszott.
– Úgy tűnik, az átsorolás nem áll meg a szerkezeti diagnosztikánál – jegyezte meg az Antikvárius, miközben zsebre vágta a cukorral pecsételt ólomlapot. – A szellőzőrendszer most a kelesztési fázisba lépett.
Henderson óvatosan hajolt a rés fölé. A csatorna alján finom búzadara borította a padlót, amely lépteik alatt éppen úgy ropogott, mint az irodai iktatók frissen beolajozott parkettája. A lekvárprés elnémult, de a folyosó falain átszivárgó meleg élesztőillat határozottan jelzésértékű volt: a Hivatal nem tűrte a tétlenséget a selejtezési ciklusok között.
– Ha a teherbírás megkívánja, a válaszfalakat most dagasztják át – mondta Henderson, s előrelépett a porzó homályba. A szűk alagút kanyarulatában egy sárgaréz számláló kerekei pörögtek visszafelé, mialatt a távolban egy újabb súlyos fémajtó lendült ki a sarkából.