117/6. A sűrű sodóvonal — A szerves navigáció

Henderson és az Antikvárius lépésről lépésre követték a szerves útmutatót. A vaníliasodó nem egyszerűen folyt a padlózat réseiben, hanem ritmikusan pulzált, mintha a deszkák alatt rejtőző apró gőzspirálok tartanák folyamatosan pontosan harminchat fokos hőmérsékleten.
– Ha a viszkozitási együtthatót tekintjük – jegyezte meg Henderson, miközben gombgyári precizitással igyekezett elkerülni, hogy a cipőtalpa hozzáragadjon a sárgás sávhoz –, ez a sodó nem puszta jelölés. Ez egy időzített navigációs kényszerpálya.
Az Antikvárius zsebéből egy csontnyelű nagyítót halászott elő, s menet közben lehajolt az egyik illatos tócsához.
– Igaza van, kedves barátom. Nézze csak! A buborékok mintázata nem véletlenszerű. A Hivatalban a késedelmet nem büntetik, hanem belesütik a haladási sebességbe. Ha túl gyorsan megyünk, a sodó még híg, és megcsúszunk. Ha túl lassan, megdermed, és beleragadunk.
A szervizfolyosó végén a sáv éles derékszögben megtört egy rézlemezzel borított kétszárnyú ajtó előtt. Az ajtólapon nem kilincs volt, hanem egy fémből öntött, kerek nyomóforma, amely hajszálpontosan illeszkedett a vaníliás boríték sarkához.
Henderson a tésztaborítékkal a kezében megtorpant. Az ajtó mögül ritmikus, gőz sziszegésével kísért csattogás hallatszott, mintha egy óriási, automatizált ostyasütő üzemelne odaát. Amint a karamellizált küldeményt a rézformához illesztette, a retesz kattant egyet, s a dohos szervizfolyosó falán kigyulladt egy apró, borostyánsárga jelzőfény.
A feltáruló küszöbön túl nem a várt döntéshozói iroda terült el, hanem egy végtelennek tűnő, polcokkal teli csarnok, amelynek közepén egy magányos, sárgaréz számláló ketyegett egy monumentális linzerkarika-halom tetején.