117/5. A vaníliás üvegcső — A karamellizált utasítás

Henderson finoman megkocogtatta a kristályüveget a mutatóujja körmével. A vaníliagőz azonnal átrendeződött, s a cső belsejében apró, finomliszttel borított golyócskák kezdtek lebegni a feláramló melegben.
– Ez nem puszta iktatói üzemanyag, Henderson úr – suttogta az Antikvárius, miközben zsebéből előhúzott egy sárgaréz csipeszt. – Ez a Hivatal belső levelezési rendszere. Az információt itt nem papírra vetik, hanem tésztába kódolják.
Henderson gombgyári múltjából fakadó precizitása azonnal működésbe lépett. Ha egy adatot gőz formájában továbbítanak, a lecsapódás elkerülhetetlen. Megvizsgálta az iktatóasztal alját, ahol egy apró, sárgaréz csöpögtető tálca gyűjtötte a sűrű, sárgás szirupot.
– A könyvelési alapszabály szerint – mutatott rá a lisztbe pecsételt receptúrákra – minél magasabb a cukortartalom, annál közelebb vagyunk a döntéshozói szektorhoz.
A rugós acélkar hirtelen éles csattanással lecsapódott, s egy friss, még gőzölgő, omlós tésztából formázott borítékot dobott a tálcára. A borítékon a címzés nem tintával, hanem pörkölt karamellel rajzolódott ki: Kilences szektor — Csak belső fogyasztásra.
– Nos – mondta az Antikvárius, s óvatosan megemelte a még meleg küldeményt –, úgy tűnik, a hivatali tízórai egyben a haladási parancsunk is.
Henderson felvonta a szemöldökét, amint a tésztaboríték széle magától felpattant, s belőle egy vékony, sűrű vaníliasodó-csík csordult a parkettára, amely nyílegyenesen a félhomályos szervizfolyosó felé mutatott.