116/6. A mézszagú ajtó — A súrlódásmentes átjáró

Henderson kinyújtotta remegő ujjait, és kiemelte a még meleg papírlapot az írógépből. A friss fekete tinta alatt, a „Súrlódásellenőrzési Osztály” cirádás fejlécével ellátott nyomtatványon csupán egyetlen mondat állt: „A próbavezérlés lezárult. A dörzsölési veszteség minimális, a belépés engedélyezve.”
A tölgyfa pult mögötti vakolt fal hirtelen halk, sziszegő hangot adott ki. A mészréteg finom porgással elvált a kőtől, és kitárult egy súlyos, faragott ajtó, amelyből azonnal tömény, édeskés mézillat áradt ki a hűvös csarnokba.
– A méz... – suttogta az Antikvárius, miközben kendőjével megtörölte az izzadt homlokát. – Ez nem természetes aroma, Henderson. A Hivatalban a mézszag mindig a kenőanyagok legmagasabb fokozatát jelzi. Ahol méz van, ott nincs ellenállás.
Henderson nem habozott. Húsz évnyi felhalmozott gombgyári csalódása hirtelen átfordult egyfajta pedáns, kényszeres elszántságba. Megragadta a kilincset – amely szintén tapadós volt a finom mézrétegtől –, és benyitott. Az ajtó mögött nem iroda várt rájuk, hanem egy meglepően világos, sárgaréz csövekkel átszőtt átjáró, amelynek padlóján aranyló folyadék csillogott.
Az Antikvárius még utoljára visszapillantott a pultra hagyott főkönyvre, de a lapok már üresek voltak. A múlt elszámolásra került, a jövő pedig csöpögött. A csövek mélyén azonban egy apró, fémes kattanás jelzett egy újabb, még láthatatlan mérőszerkezetet.