115/9. A lerótt illeték — A hiánytalan leltár

Az Antikvárius gombja halk csörrenéssel hullott a réztölcsérbe. A cső mélyén fogaskerekek csattantak össze, mintha a szerkezet hosszas megfontolás után elfogadta volna a szokatlan valutaértéket. A réz nyugtatömb visszahúzódott, a mennyezetről csüngő tölcsér pedig éles, sziszegő gőzsugár kíséretében megszólalt:
– Az illeték kiegyenlítve. A cserealkatrész beillesztése megkezdődik.
Henderson értetlenül nyúlt a kazán oldalára szerelt kakukkos óráért, hogy végre lecsavarozza és visszavegye a tulajdonát. Ám amint a feszítővas fémes éle hozzáért a korhadt fához, az óra apró ajtói éles ketyegéssel kipattantak. Kakukk helyett egy sárgarézből öntött, parányi figurát tolt előre a mechanika: egy apró emberkét, aki hajszálpontosan úgy nézett ki, mint maga Henderson, kezében egy mikroszkopikus feszítővassal.
– Ez meg mi a csuda? – hűlt el Henderson, de válaszul a kezében tartott feszítővas kirándult a markából.
A nehéz vasat láthatatlan, óriási mágneses erő rántotta a kazán oldalára, ahol az hajszálpontosan beilleszkedett a nyomásszabályozó hiányzó tengelyébe. A gépterem megkönnyebbült, egyenletes zümmögésbe kezdett.
– Látja? – mutatott rá az Antikvárius, miközben gomblyukát igazgatta. – Ön sosem a tulajdonosa volt annak az órának. Az óra növesztette meg Önt az évek során, hogy ma elhozza hozzá a hiányzó kart.
A folyosó végén ekkor halk kattanással résnyire nyílt egy súlyos, lakkozott faajtó, s a résből mézszagú, sűrű füst tekergőzött ki a kövezetre.