114/7. A nehéz vasajtó — A beállított óramű

A csapóajtó nem simán feltárult, hanem nehéz, fémes csattanással átfordította a kabint, majd egyetlen határozott lökéssel a túloldalra repítette őket. Henderson ösztönösen a fejéhez kapott, nehogy a papírsipka leessen, míg az Antikvárius a porlepte zakóját igazgatta a hirtelen rájuk zúduló, vakító fényben.
Egy tágas, szorosan üvegezett fülkében álltak. Előttük sárgaréz fogaskerekek és csigaművek bonyolult hálózata ketyegett, a vastag üvegtáblán túl pedig feltárult a külvilág: nem a város alatti gépterem, hanem maga a főutca, teli járókelőkkel.
– Ez lenne a központi vezérlő? – hüledezett Henderson, miközben a hajtókáján lévő tintafoltot próbálta takargatni. – Innen tartják kézben a teljes várost?
– Dehogyis – felelte az Antikvárius józan szárazsággal, és a falból kiálló réztölcsérre mutatott, amelyből egy friss cédula pottyant ki.
A papíron a következő állt: „A hatos számú alakzatok elfoglalták pozíciójukat. Az órajáték elindul.”
Henderson ekkor döbbent rá, miért kellett a papírsipka, a precízen megkötött cipőfűző és a zakóra nyomott súlyos gumipecsét. A várost átszelő csőhálózat, a vákuum és a csapdaajtók komoly rendszere csupán egyetlen célt szolgált: az ő pontos tömegük billentette át az antikvárium kirakatának híres, déli bábjátékát.
Odafent megszólalt a harang. Henderson gépiesen meghajolt, az Antikvárius felemelte a karját, a járdán összegyűlt gyereksereg pedig elragadtatva tapsolt.
A járda szélén, a csatornarács tövében ekkor egy elhajított, apró rézkulcs koppant a kövezeten, s magától forgatni kezdte a szárnyait.