114/6. A süvítő csőút — A regisztrált haladás

A sárgaréz cső torka nem elnyelte, hanem váratlan szisszenéssel megállította a kabint. A süvítő légáramlat nem egyszerű huzat volt, hanem pontosan adagolt vákuum, amely egyetlen tompa rántással gumipecsétet cuppantott Henderson zakójának hajtókájára. A lilás tintafolt alatt apró, dőlt betűkkel állt a felirat: Áthaladás jóváhagyva.
– Ez helyrehozhatatlanul árt a gyapjúnak – sziszegte Henderson fojtott rémülettel, miközben görcsösen vigyázott, nehogy a papírsipka lebillenjen a fejéről, vagy a cipőfűzője megadja magát.
– A gyapjú másodlagos tényező – felelte az Antikvárius szaggatottan. A falon futó rézcsövekre mutatott. – Nézze. Ott fut a városi csatornahálózat elfedési ütemterve.
A szervizfolyosó falából ekkor egy fogaskerekekkel hajtott fémkar nyúlt ki, és egy apró, lyukasztott réztárcsát illesztett a felvonó kezelőpaneljébe. A kabin ezután nem lefelé zuhant, hanem egyenletes, gépies kattogással rézsútosan emelkedni kezdett a csővezetékek erdejében.
Az üvegbetekintők sora egyre sűrűsödött. Egyik mögött a pék kemencéjének belső huzatszabályozója látszott, ahol egy rézsúly teljesen magától állította be a kenyerek mai héjvastagságát, a másik mögött pedig egy mechanikus inga porolta az utca feletti lámpabúrákat.
– Minden csupán csiszolás kérdése – suttogta az Antikvárius, s szorosan a kabin sarkába húzódott.
A folyosó végén ekkor egy súlyos, öntöttvas csapóajtó meredt eléjük, amelynek közepén egy számlap nélküli, rézből öntött mutató pörgött megállíthatatlanul.