114/4. A zöld boríték — A továbbított végzés

Az öntöttvas rács fémes csikordulással csúszott félre. A keménykalapos férfi nem kapkodott: a pult alól egy hosszú, rézből készült csipeszt halászott elő, s azzal emelte ki a lift tálcájáról a vibráló, halványzöld borítékot.
– Úgy tűnik, a Központ az ön esetében mellőzi a megszokott cédulaformátumot – jegyezte meg kimérten, miközben a küldeményt a rézmérleg serpenyőjébe ejtette. A mutató azonnal kilengett. – Ez nem puszta kellemetlenség, kedves uram. Ez területi átrendezés.
Az Antikvárius szeme megrebbent, amikor a férfi a nevét leolvasta a boríték hátoldaláról. Henderson közben idegesen a zsebórájára pillantott; a tizenhat perces visszaszámlálásból már alig tizenkettő maradt.
– Részemről a cipőfűzőmre koncentrálnék – mormogta Henderson, és feszülten megmozdította a jobb lábfejét. – Hol lehet innen kijutni?
– A lift visszaviszi önöket az utcaszintre – válaszolt a férfi, és az Antikvárius felé nyújtotta a kinyitott levelet. – Önnek tíz óra húszkor be fog ragadni az üzlete főbejárati zárja. Pontosan három tolakodó vásárló ragad bent délig. A statisztikai egyensúly ezt követeli meg a városrészben.
Az Antikvárius átvette a csillogó lapot. A levegőben sűrű, dohos szárazság terjengett.
– És ha kicserélem a zárat? – kérdezte fojtott hangon.
A keménykalapos úr sajnálkozó mosolyt eresztett meg.
– Akkor a beszoruló vásárlók száma ötre emelkedik, és az egyikük ráadásul egy működő harmonikát is magával hoz.
Henderson megragadta az Antikvárius kabátujját, és a nyitott liftkabinhoz rángatta. A fémrács csikorogva visszahúzódott, de amint a fülke megindult felfelé, a mennyezet sötétjében újabb tompa csengetés csattant.