114/2. A szabályozott felhúzás — A szétosztott teher

Az Antikvárius ujjai ráfonódtak a hűvös sárgaréz kulcsra. Nem volt választásuk: a mögöttük bezáródott vasajtó nehéz kattanása egyértelművé tette, hogy a helyiségből nem vezet ki út visszacsatolás nélkül. Amint elfordította a kulcsot a pult közepén tátongó nyílásban, a falakon lévő számlapok mutatói szinkronba lendültek, mint egy jól idomított réz-zenekar.
– Helyes – mormolta a keménykalapos alak anélkül, hogy kerek szemüvegét leemelte volna a finom műszerolajos üvegcséről. – A városi mikro-egyensúly stabilizálódott. Ha nem tették volna meg, a Postautcában reggel nyolckor egyszerre pottyant volna le harminckét kalap a szélben, ami felmérhetetlen káoszt eredményezne.
Henderson óvatosan közelebb lépett a vezérlőpult sorakozó, gravírozott réztábláihoz. A feliratok nem szerkezeti alkatrészeket jelöltek, hanem névsorokat és apró, látszólag jelentéktelen balszerencséket: „megpattant inggomb”, „másodikra beinduló bérkocsi”, „kihűlt kávé”.
– Önök tehát... szabályozzák a balszerencsét? – kérdezte Henderson, miközben tekintete egy különösen mélyen ketyegő számlapon állapodott meg.
– Dehogy szabályozzuk, uram – felelte a férfi szárazon. – Elosztjuk. A természet nem tűri a felhalmozott elégedettséget. Ha az embereknek túl simán menne a napjuk, a felgyülemlett harmónia tektonikus feszültséget okozna. Egy elhagyott félpár kesztyű valójában egy közepes erejű földrengést előz meg.
Az Antikvárius gyanakvóan szemlélte a falból kiálló réztölcsért, amelyből ebben a pillanatban halk, szortyogó hang kíséretében egy újabb papírcsík gurult elő.