114/1. A beosztott műszak — A regisztrált kötelesség

A rekedt csengetés visszhangot vert a csempézett falakon. Henderson a pecsétes papírt a zsebébe gyűrte, és ösztönösen az Antikvárius mögé húzódott, aki óvatosan megérintette a szomszédos vasajtó hűvös kilincsét.
– Ez nem a leltár – suttogta az Antikvárius, miközben az ajtó reszelős hanggal engedett a nyomásnak. – Ez egy hívás.
A mögötte elterülő szoba lényegesen kisebb volt a vezérlőnél: falait padlótól a plafonig finom, sárgaréz számlapok borították. Mindegyik mutatója más ritmusban ugrált, s alattuk apró, gravírozott táblák hirdették a városháza, a postahivatal és a helyi gőzfürdő nevét.
A helyiség közepén, egy keskeny pult mögött alacsony, keménykalapos alak ült. Finom ecsettel kenegette a számlapok apró fogaskerekeit, s meg sem fordult, amikor a látogatók beléptek.
– A váltás késik – szólalt meg az idegen száraz, gépies hangon. – Ha fél percen belül nem veszik át a műszercsoportot, a negyedik kerületben egyszerre három pékségben fog megsavanyodni a kovász.
Henderson megköszörülte a torkát, s hátulról próbálta megnézni az ismeretlen arcát.
– Mi nem munkára jelentkeztünk – mondta szaggatottan. – Kiutat keresünk.
– Mindenki azt keres – felelte a kalapos férfi, és egy nehéz, sárgaréz kulcsot csúsztatott végig a pult lapján. – De a rugókat valakinek fel kell húznia. Ha maga nem fordítja el ezt a kart, a városban holnap minden ablakpánt csikorogni fog. Egyszerre.
Az Antikvárius lassan kinyújtotta a kezét a kulcs felé, miközben a háta mögötti vasajtó csattanva bezáródott.