113/10. A Központi Ingerközpont — A legyártott egyensúly

A nedves lendkerék felpörgése finom remegésbe hozta a csempézett padlót. Henderson a műszerfal vibráló számlálójára tapasztotta a tekintetét, míg az Antikvárius óvatosan hátrált egy lépést a sárga jelzőlámpa felé.
– Szóval... nincs apokalipszis? – kérdezte Henderson, s hangjában furcsa csalódottság bujkált. – Csupán elveszett gombok és félretaposott cipősarkak?
A lépcsőfordulóban megtorpanó küldönc visszanézett. A vászonkötényes férfi arcán száraz, fáradt mosoly jelen meg.
– Félreérti, uram. A gépezet nem lecsapolja a bosszúságokat. Gyártja őket.
A réztölcsérből ekkor fülsértő szisszenéssel csapott ki a gőz.
– Egy világ, ahol nem történik semmi bántó, megbénulna a közönyösségtől – folytatta a küldönc, miközben dróthálós kosarában eligazította a mészport. – A katasztrófák túl drágák. A háborúk átrendezik az ingatlanpiacot. Ám napi négymillió elhagyott kulcscsomó pontosan elegendő feszültséget termel ahhoz, hogy az emberiség éber maradjon. Önök most a Központi Ingerközpontban állnak.
A műszerfalból halk csattanással egy újabb, pecsétes papírlap csúszott ki. Henderson gépiesen elkapta. A lap tetején az ő neve állt, alatta pedig a holnapi beosztása: tizenkét elszakadt cipőfűző, három hideg kávé és egy olyan esernyő, amely szélben azonnal kifordul.
Az Antikvárius mélyet sóhajtott, majd igazított a szemüvegén.
– És mi a mi jussunk ebben a nagyszerű rendszerben?
– Önök tartják nyitva a boltot – felelte a küldönc, majd elnyelte a lépcsőház sötétje.
A szomszédos vasajtó mögül ekkor halk, rekedt csengetés hallatszott, mint egy régi falióráé, amit óramű helyett apró, száraz csontok hajtanak.