113/5. A szegfűszeges lyukkártya — A szinkronizált valóság

– Hogyne felelnék meg rá – bólintott a kalapos úriember, és elegánsan megigazította sötétkék kabátja hajtókáját. – A valóság, úgy vélem, túlértékelt apróság, de a társasági életben néha mégis elengedhetetlen.
Henderson nem habozott tovább. A szegfűszegmintás lyukkártyát finoman becsúsztatta a rézkeretes nyílásba, majd mindkét kezével ránehezedett a kettős emelőkarra. A vezérlőpult mélyén fogaskerekek csikordultak, a gőznyomásmérő mutatója pedig vadul kilendült jobbra. A sárgaréz tölcsér a vendég kalapján hirtelen abbahogyta a sziszegést, s egyetlen éles, fémhangú kondulás kíséretében elhallgatott.
A férfi meglendítette a fejét, mintha egy láthatatlan porszemet próbálna kipattintani a füléből. Tekintete megüvegesedett, ahogy a teremben uralkodó gépzúgás teljes terjedelmében belépett a hallójárataiba.
– Milyen elviselhetetlenül éles – mormolta a vendég, s arcán mély csalódottság suhant át. – Reméltem, hogy a valóság valamilyen emelkedett, filozofikus dallam. Ehelyett ez csupán a szivattyúk kattogása meg ez a kellemetlen, száraz köhögés.
– A valóság ritkán komponál szimfóniát – jegyezte meg az Antikvárius, miközben gondosan bejegyezte a tranzakciót a vastag bőrkötésű főkönyvbe. – A felár viszont így is érvényes.
A kalapos úriember csalódottan megemelte a kalapját, amelynek tölcsére most már mély, egyenletes zümmögéssel kísérte a mozdulatait, majd szó nélkül megfordult, és nehéz léptekkel elindult vissza a csigalépcsőn. Amint a léptei elhaltak a homályban, a műszerfal közepén egy eddig érintetlen, fekete vasretesz vágódott kivé sárgaréz csattanással, s mögötte egy apró, halkan ketyegő, csontból faragott fogaskerék fordult át.