112/1. A második műsorszám — A meghirdetett szünet

Henderson óvatosan visszahúzta a kezét a falmélyedéstől, miközben a ketyegés ritmusa hirtelen meglassult. A kőfalban egy apró, faragott faajtó pattant ki, s rajta egy kis rugós tálca tolult elő. A tálcán nem újabb ijesztő szerkezet vagy fenyegető nyomtatvány pihent, hanem két szikkadt vajas keksz és egy finoman hajtogatott kartoncédula.
– Ez meg mi a fene? – mormogta Henderson, miközben zseblámpájával a cédulára világított.
A papíron nyomtatott, elegáns betűkkel a következő felirat állt: „I. felvonás vége. Szünet: tíz perc. Kérjük a tisztelt közreműködőket, hogy a büfékészletet ne vigyék ki a műszaki területről.”
Az Antikvárius gyanakvóan megszagolta az egyik kekszet. Dohszagú volt, de egyértelműen ehető. Megfontoltan belekapott, s az arcára halvány, fáradt megkönnyebbülés ült ki.
– A néhai tulajdonos rendkívül gondos ember volt. Még a próbák közötti frissítőkről is gondoskodott – jegyezte meg elvékonyodott hangon, bár a térde még mindig érezhetően remegett.
Henderson azonban nem osztozott a megnyugvásban. A padlóról felvett két shillinges ezüstérmét a zsebébe süllyesztette, majd elégedetlenül a sötét mennyezetre nézett.
– Két shilling egy ilyen életveszélyes alakításért? Ez puszta kizsákmányolás.
Mielőtt azonban elindulhattak volna felfelé a lépcsőn, a kazán mögül tompa, hidraulikus szisszenés hallatszott, s a sötétben egy vastag, rézből öntött cső tölcsére kezdett lassan leereszkedni pontosan a fejük fölé.