111/6. A tintafolt — A nyugtázott előadás

A sötétkék tintafolt gyorsan szétterült a papírszalagon, elfedve az utolsó mondatot, majd sziszegve elpárolgott. A perforált papír helyén apró, rézborítású nyílás tárult felt a falban, amely azonnal beszippantotta a szalagot.
Odafenn a csigalépcső tetején éles, vidám csengőszó kondult. A réz hangtölcsérből, amelyen át eddig csak dohos rezonancia szűrődött le, egy elégedett vásárlói hang csendült fel:
– Bravó! Egészen kiváló ez az alagsori akusztika és a drámai remegés! A süllyesztő mechanizmusért külön gratulálok, teljesen valódinak tűntek a félelmeik!
Henderson és az Antikvárius bénultan meredtek egymásra a félhomályban. A falból kiálló rézszelep halk kattanással egy vékony sárgaréz táblát tolt elő, amelyen a következő felirat állt: „Interaktív Pince-színház – 4. sz. műsor vége. Köszönjük a megtekintést! A színészek jussa: 2 shilling.”
– Műsor? – horkant fel Henderson, miközben a szerkezet automatikusan kilökött a résből két kopott ezüstérmét a poros padlóra. – Mi az, hogy műsor?
– A néhai tulajdonos... – nyögte az Antikvárius, s arca a halálsápadtból hirtelen rákvörösre váltott. – Emlékszem már. Azt mondta, az alagsor önműködő attrakciója bérbe van adva a városi vidámparknak.
Mielőtt Henderson felrobbanhatott volna a méltatlankodástól, a lépcsőforduló sötétjében, egy elfeledett falmélyedésben mély, rézbe oltott ketyegés indult meg: egy újabb, ismeretlen szerkezet fogaskerekei kezdtek lassú forgásba.