111/5. A lyukkártyás iktatás — A regisztrált tévedés

Henderson óvatosan, mintha élesített gránát volna, lehajolt a dohos kövezet enyhén rezgő porszemcséi közé, és felvette a nehéz, sárgaréz iktatóhengert. Az Antikvárius sápadtan szorította a falba épített tartógerendát, s szaggatottan sziszegte a sötétbe:
– Ne nyissa ki! Az a leltári záróállomány. Ha megbontja a vákuumot, a csigalépcső egyetlen szippantással visszanyeli az emeleti levegőt!
Henderson azonban nem hallgatott rá. Hüvelykujjával kipattintotta a henger csavaros rézkupakját. A fémes csattanást követően nem gőz és nem is elszabadult rugóerő fogadta őket, hanem egy vékony, perforált papírszalag gördült ki a csőből, egyenesen a poros cipőjére.
A szalagon apró lyukak és gondosan illesztett nyomdafestékes betűk sorakoztak. Henderson közelebb emelte a félhomályban pislogó falikarhoz.
„10:14 – A vásárló a visszaszívott tintát diszkrét elismervénynek véli. 10:15 – A vásárló megállapítja, hogy az antikvárium alagsora gőzhajtotta színházi süllyesztő.”
– Ez nem üzemzavar – suttogta Henderson, miközben odafentről ütemes léptek koppanása rázta meg a mennyezetet. – A szerkezet szándékosan gyártja a félreértéseit, hogy tökéletes egyensúlyban tartsa a mi kétségbeesésünket.
Az Antikvárius hitetlenkedve bámulta a szalagot, ám mielőtt válaszolhatott volna, a fölöttük futó rézvezetékből éles, mechanikus kattanás visszhangzott. A vakolatrésből egyetlen sűrű, sötétkék tintacsepp hullott pontosan a szalag közepére, eláztatva a következő mondatot.