112/2. A sárgaréz tölcsér — A nézői elégedettség

A réztölcsér nem fenyegetően ereszkedett le, hanem pontosan fülmagasságban torpant meg, mintha csak figyelmesen várná a reakciókat. Néhány másodpercig csend honolt az alagsorban, majd a cső mélyéről karcos, gramofonszerű sercegés hallatszott, amit egy gépies gőzfúvás kísért.
– Kérjük a tisztelt közönséget, hogy az első felvonás élményeit értékelje egy és öt pont között – szólalt meg a tölcsérből egy fémhangú, előre rögzített hang. – Amennyiben az alagsori rémségek és az akusztikai hatások elérték a kívánt feszültségszintet, húzzák meg a jobb oldali kart. Reklamáció a büfékínálatra nem nyújtható be.
Henderson mérgesen a tölcsérbe hajolt, s teli tüdőből belekiáltott:
– A keksz dohos volt, a lépcső életveszélyes, maga pedig egy elmebeteg, néhai bürokrata!
Egy pillanatnyi hallgatás után a cső mélyén fém alkatrészek koccantak, s a tölcsér nyílásából egy keskeny papírcsík csúszott ki, egyenesen Henderson markába. A nyomtatott szöveg alatt egy vastag, piros tintával nyomott bélyegző állt: „Reklamáció elutasítva. Indok: nem megfelelő színházi etika.”
Az Antikvárius bosszúsan megigazította a szemüvegét, s a cső szélére koppintott a sétapálcájával.
– Ez abszurdum! A néhai tulajdonos nem színházat működtetett, hanem egy bürokratikus csapdát. Ha nem teljesítjük a kérdőívet, ez a gépezet sosem nyitja ki a kijáratot.
A fémcső ekkor halk kattanással visszahúzódott a mennyezetbe, s a sötét folyosó végén felgyulladt egy apró, sárgás jelzőlámpa, amely egy eddig észre sem vett, nehéz vasajtóra mutatott.