111/1. A belépő vásárló — Az érintetlen egyenleg

A sárgaréz csengő vékony, éles hangja még javában rezgett a levegőben, amikor az antikvárium nehéz tölgyfa ajtaja lassan kitárult. A kinti utca hűvös, esőáztatta levegője azonnal beáramlott a száraz, porillatú helyiségbe, magával hozva a nedves aszfalt szagát.
Az ajtóban egy gondosan megfésült, szürke kabátos úr torpant meg, hóna alatt vastag bőrmappával. Kíváncsian körülnézett a csendes üzletben. A pult mögött senki sem ült; csupán a sötét tölgyfára készített, nyitott főkönyv feküdt a félhomályban, mint amit épp az imént hagytak ott. A látogató óvatos léptekkel közeledett, miközben bőrcipője megnyugtatóan kopogott a parkettán.
– Jó napot! Van itt valaki? – kérdezte halk, hivatalos hangon, majd megállt a pult előtt.
Mivel válasz nem érkezett, a férfi kíváncsian a nyitott lapok fölé hajolt. A sárgult papíron friss, mélyfekete tintanyomok látszódtak: két apró, szinte porszemnyi bélyegzőnyomat a margó szélén, kísértetiesen precíz elrendezésben. A látogató igazított egyet a szemüvegén, majd kiszedett a mappájából egy látszólag teljesen hétköznapi átvételi elismervényt. Úgy tűnt, csupán egy elmaradt tétel rendezésére érkezett.
– Hát jó, megvárom a tulajdonost – mormolta magában, és esernyőjét a pult szélének támasztotta.
Ekkor a pult mögötti sötét könyvespolc legfelső sorában, két dohos fóliáns között csendesen elindult egy apró, elfeledett réz metronóm.