110/2. Az akusztikai hátralék — A banális tévedés

Henderson eltartotta magától a kinyomtatott szalagot, és a piszkos sárgaréz lámpa felé fordította.
– „A fennmaradó kötelezettség nem térbeli, hanem akusztikai természetű” – olvasta fel megremegő hangon. – „Három decibelnyi megőrzött csend azonnali visszaszolgáltatása esedékes.”
Az Antikvárius megkönnyebbülten törölte meg a homlokát, mintha legalábbis egy súlyos ítélet alól mentesült volna.
– Á, csupán akusztikai illeték! – bólintott száraz, kimért fanyarsággal. – A bürokrácia csupán a szobában elhangzott szavak utáni visszhangmentes űrt kéri számon. Azt hittem, komolyabb gond van. Ha néhány percig nem beszélünk többet a kelleténél, az egyenleg magától nullázódik.
Henderson bizakodva helyeselt. A baljós fenyegetés hirtelen nevetségesen banális, adminisztratív tévedésnek tűnt, amit egy kis fegyelmezett hallgatással könnyedén el lehet simítani. Szorosan összekulcsolta a száját, elfojtotta még a légzésének zaját is, és mozdulatlanul várt.
A sárgaréz tekerőgomb valóban lassulni kezdett az üvegnehezék oldalán. Ám abban a pillanatban, amikor a teljes csend rátelepedett a hátsó szobára, az íróasztal alól nem a megnyugtató lezáró kattanás érkezett. A parketta deszkái alatt egy tompa, ütemes, fémkörmös kopogás indult meg, mintha valaki lentről türelmetlenül számolná a perceket.