110/1. A csiszolt üvegnehezék — A visszamaradt egyenleg

Henderson óvatosan megköszörülte a torkát, és fél lépést hátrált a csiszolt üveg levélnehezéktől, amely látszólag minden előzetes fizikai indok nélkül próbált önálló életre kelni. Az Antikvárius azonban még csak meg sem rebbent; megragadta az asztali tollszárat, és végtelenül nyugodt mozdulattal visszatette a helyére, mintha a kavargó szürke köd csupán egy nemkívánatos porszem lenne a tiszta felületen.
– Úgy tűnik, az adminisztráció visszavág – jegyezte meg Henderson, miközben a levélnehezék csiszolt élei hirtelen apró kattanással elfordultak. A szürke köd sűrűsödni kezdett az üveg mélyén, apró, nyomtatottnak tűnő betűkké formálódva, amelyek gyors egymásutánban pörögtek a gömb belsejében.
– Dehogyis, Henderson úr – válaszolt az Antikvárius, és hűvös mosollyal a nehezékre mutatott. – Ez csupán egy elkésett visszaigazolás. A térbeli elszámolások után a bürokrácia mindig küld egy apró emlékeztetőt a fennmaradó immateriális értékekről. A kérdés már csak az, mit könyveltek el az ön nevére.
A levélnehezék oldalán hirtelen egy apró, sárgaréz tekerőgomb pattant ki. Henderson megacélozta magát, odalépett, és óvatosan megérintette a hideg fémet. A szerkezet halk sípolással egy miniatűr papírcsíkot tolt ki magából, amelyen egyetlen, nehezen kibetűzhető mondat állt.
Az íróasztal mélyén ekkor valami halkan megreccsent, mintha egy ismeretlen mechanika végre működésbe lépett volna a parketta alatt.