109/3. A térbeli póthitel — A kamatozó alapterület

Az Antikvárius nem habozott: áttolakodott a szétnyílt tapétarésen, és óvatosan megkezdte az ereszkedést a csigavonalban kanyargó lépcsőfokokon. Henderson – aki még mindig gyanakvóan méregette a falból áradó mogyoróillatot – egyetlen lépésnyire követte őt, szorosan fogva az iktatókönyvet, mint valami védőpajzsot.
A lépcső alján egy apró, ablaktalan iroda fogadta őket, amely meglepő módon fényárban úszott. A mennyezetre szerelt sárgaréz csövekből vibráló sárga fény szűrődött ki. A szoba közepén álló tölgyfa asztalon frissen nyomtatott körlevél hevert, mellette pedig egy még érintetlen mogyorós keksz pihent a csipketerítőn.
– Ez egy hivatalos tévedés – állapította meg az Antikvárius, és szemüvegét az orrára tolva áttanulmányozta az iratot. – A zárlat idején a ház rendkívüli térbeli póthitelt vett fel az átmeneti hiány fedezésére. Ez a helyiség papíron nem létezik, csupán könyvelési tétel.
– És a keksz, uram? A keksz is csak egy könyvelési tétel? – kérdezte Henderson fojtott hangon, miközben tekintetével a szoba sarkában álló, önműködően kattogó bélyegzőgépet követte.
– Természetesen – válaszolta az Antikvárius szigorúan. – A térbeli hitelkeret kamatait természetben kell törleszteni. Amennyiben senki sem fogyasztja el az ellátmányt, a könyvelés egyensúlya felborul.
Mielőtt Henderson tiltakozhatott volna, a falba épített sárgaréz csővezeték mélyéből fémes, sziszegő hang zendült fel, és egy apró, sorszámozott golyó gurult ki a csúszdán.