109/2. A plusz kulcs — A térbeli póthitel

Henderson csak állt a küszöbön, szeme a gőzölgő teáscsészére szegeződött. A tea illata túlságosan friss volt egy olyan épületben, ahol az imént még évtizedes por és gépolaj uralkodott.
– Ez... ez még forró – suttogta Henderson, miközben gyanakvóan visszahúzta a kezét az iktatóasztaltól. – Valaki alig egy perce öntötte ki.
– Ne tegyen hebehurgya megállapításokat, Henderson – vágta rá az Antikvárius szaggatottan, bár a saját hangja is megremegett. Gyorsan zsebkendőt halászott elő, és azzal ragadta meg a rézkulcsot. – A hivatali protokoll precíz. A váltás nyilvánvalóan elvégezte az adminisztratív bejelentkezést, és előre elhelyezte az illetményt.
A kulcshoz rögzített réztáblácskára gót betűkkel a „000/B. szoba” feliratot vésték. Henderson idegesen a mennyezetre pillantott.
– Uram, ebben az épületben nincs nulladik szint. A pincét a múlt hónapban befalazták a leltárhiány miatt.
– Bármit is mond a tervrajz, a nyilvántartás nem téved – jelentette ki az Antikvárius, és próbált méltóságteljes maradni, miközben a kulcsot az iktatóasztal oldalán lévő, rejtett kulcslyukba illesztette.
Amint a zár kattant, az asztal mögötti tapéta függőlegesen elhasadt, és egy keskeny, lefelé vezető csigalépcső nyílt meg a falban. A sötét mélyből mogyorós keksz és friss nyomdafesték szagát hozta fel a hűvös huzat.