107/6. Az irattári rés — A száraz átvilágítás

Henderson és az Antikvárius egymásra pillantottak, majd óvatos léptekkel közeledtek a félig nyitott irattári ajtóhoz. A résből áradó, kiszáradt papiros- és olajszag nem csupán évszázados aktahegyeket sejtetett, hanem a ház belső szellőzőrendszerének mérnöki pontosságú, száraz huzatát is. Az Antikvárius finoman meglökte a tölgyfa ajtószárnyat, amely egyetlen nyikordulás nélkül tárult ki a sötétségbe.
A helyiségben nem polcok fogadták őket, hanem a mennyezetig érő acélfiókok végtelennek tűnő sora. A fémkazetták apró, ütemes kattogással mozdultak el a síneken, mintha a ház egy belső, láthatatlan óramű segítségével folyamatosan átrendezné az irattár súlypontját a szomszédos lakrészből kiesett tömeg kompenzálására.
Henderson közelebb lépett az egyik résnyire nyitott fiókhoz. Odabent nem levelek vagy szerződések feküdtek, hanem gondosan felcímkézett, apró fanehezékek, amelyek mindegyikére egy-egy lakó neve és pontos kalóriaegyenlege volt felkarcolva. Az egyik legújabb fahengeren Henderson saját monogramja állt, alatta egy meglepően friss tintával írt jegyzettel: „Délutáni csirkeaprólék-elhatárolás: függőben.”
A szoba közepén álló öntöttvas íróasztalon még gőzölgött egy magányos teáscsésze. Mellette egy réz csipesz tartott egy apró, csomagolt kekszet, pontosan a ház statikai egyensúlyáért felelős leltárkönyv tetején. Az ajtó mögött ekkor halk, fémes záródás zaja visszhangzott, s a sarokban futó rézcsőből ütemes sziszegés indult meg.