105/7. A pulzáló vakolat — Az optikai főkönyv

A kosár mögötti vakolatréteg megrepedt, mint egy túlsült pite tésztája. A finom résen keresztül ütemes, sárgás derengés szűrődött ki, amely ritmikusan világította meg Henderson cipőjének orrát.
– Ó, egy optikai adatport! – csapta össze a tenyerét az Antikvárius, és habozás nélkül közelebb lépett. – A ház nyilvánvalóan megelégelte a rézcsövek tehetetlenségét. Ez már a fénysebességű könyvelés kora, Henderson úr! Nem maradhatunk le a modernizációról.
Henderson mélyet sóhajtott, miközben az Antikvárius zsebéből előkerült egy apró, hajlított réztükör. Az öreg nagy gonddal a repedés elé tartotta a szerszámot, hogy megfigyelje a fal belsejét. A visszaverődő fényben apró, finom fogaskerekek árnyéka rajzolódott ki, amelyek nem fémből, hanem finomra csiszolt üvegből készültek.
– Ha jól látom – mormogta az Antikvárius, miközben fél szemét behunyta –, a fényjelzések nem hőt továbbítanak, hanem a leltári tételek vonalkódjait pislákolják a szomszédos szobába. Minden egyes felvillanás egy levont amortizációs százalék.
Abban a pillanatban a fal belsejéből halk, kattanó hang hallatszott, s a sárga fény hirtelen éles kékre váltott. A dróthuzal, amely a szemeteskosáron pihent, megrándult, és egy apró, nyomtatott papírcsíkot tolt ki magából a padlóra.
Henderson lehajolt a papírért. A keskeny szalagon csupán egyetlen sor állt: „Falfelület fényáteresztési illetéke: kiszámlázva.”
– No látja! – mosolyodott el az Antikvárius elégedetten. – A rendszer tiszteli a transzparenciát. Bár a falburkolat fenntartási díja mintha emelkedett volna.
A kék fény ekkor ütemes villogásba kezdett, s a szoba sarkában álló nehéz tölgyfa szekrény ajtaja lassan, magától tárult ki.