105/5. A kaparászó iratszekrény — A tételes leltárhiány

Az Antikvárius egyetlen magabiztos mozdulattal előhúzott a mellényzsebéből egy hajlított rézkulcsot, s mielőtt Henderson figyelmeztethette volna a veszélyre, már bele is illesztette a nyikorgó iratszekrény zárjába. A sárgaréz ajtó fémes csikordulással pattant ki, ám a sötét belsőből nem valami élőlény ugrott elő, hanem egy porfedte, óraműves elven működő fémkar. A mechanikus végződés lázas sebességgel forgatta és lyukasztotta az egymás mögé sorakozó papírkartonokat.
– Úgy tűnik, az archívum épp átsorolja az ön személyes leltári tételét – mondta az Antikvárius, miközben kíváncsian hajolt közelebb. – A kaparó hang csupán a manuális amortizációs fémbélyegző. Rendkívül hatékony rendszerezés, bár a porra kissé érzékeny.
Henderson döbbenten nézte, ahogy a kattogó mechanizmus egy vastag, sárgult kartont húz elő a sorból. A lap tetején a saját neve állt, gondos szépírással felvezetve. A fémkar minden egyes szisszenésnél leütött egy újabb dátumot, s mindahányszor a nyomásszabályozó engedett egy kevés száraz levegőt odalent a zálogházban, a kartonon szereplő egyenleg automatikusan levont egy munkanapot Henderson hátralévő szolgálati idejéből.
– Ez nem gép, ez egy automata felmondólevél – suttogta Henderson, miközben megpróbálta elkapni a kiszabaduló papírcsíkot.
– Ugyan, ne legyen teátrális – intette le őt az Antikvárius némi szkeptikus mosollyal. – Ez csupán a szokásos vállalati leltárkorrekció. Igaz, a legalsó fiók mintha furcsán rezegne...
A szekrény legalján lévő, nehéz acélrekesz ekkor halk kattanással résnyire kinyílt, s a nyílásból egy finom, ezüstösen csillogó dróthuzal tekereredett ki a szőnyegre.