103/2. Az olajozó kanna — A téves kenési terv

Henderson a nehéz sárgaréz kannával a kezében a hátsó szoba felé lépkedett, ahol a lefejtett parkettalapok alatt felsejlett a gépészeti járat sötét nyílása. Az Antikvárius szorosan mögötte haladt, kezében a hosszú szárú gőzszelep-kulccsal, miközben próbálta értelmezni a köténye zsebéből kikerült, vékony fémlemezre karcolott ábrákat.
– Ha jól számolom – suttogta Henderson, miközben fűzős cipőjében óvatosan térdre ereszkedett a nyitott rács felett –, ez a hálózat nem csupán az épület fűtéséért felel. Nézze csak azt a másodlagos nyomócsövet! Ez egy régi, illegális likőrpárló mechanizmusa lehet. A városi tanács negyven éve lezárta a helyiséget, de a korábbi bérlő nyilván a zálogház mögé rejtette a szivattyút.
Az Antikvárius megkönnyebbülten sóhajtott fel. A bűncselekményi magyarázat valahogy sokkal megnyugtatóbbnak tűnt, mint egy önálló életre kelt gőzgépezet gondolata. Óvatosan a szeleporsóra illesztette a kulcsot, s miközben az első adag sűrű kenőolaj a fogaskerekek fogai közé csöppent, a falba épített sárgaréz számláló felkattant.
Nem a gőznyomás csökkent, hanem egy apró rekesz nyílt ki a padlószint felett, és egy újabb kartoncédula csúszott ki belőle. Henderson felvette, majd szemüvegét igazgatva felolvasta a frissített egyenleget: az elhasznált gépzsír árát a saját zálogtárgyuk kamatterhéből vonták le – kötelező munkadíjként.
A gőznyomás-mérő mutatója hirtelen megremegett, s a padló mélyéből száraz, ritmikus kopogás indult el a bolt sötét sarka felé.