103/3. A negyvenéves zálogcédula — A megszemélyesített kamat

A ritmikus kopogás a padlószegély alól előbújó apró, sárgaréz sínen közeledett. Egy miniatűr, háromkerekű kiskocsi gurult be a szoba közepére, platóján nemcsak a teáskanna elveszettnek hitt fogantyújával, hanem egy vékony, rezesre színeződött irattal is.
Henderson óvatosan leemelte a tekercset, miközben az Antikvárius a zseblámpája fénykévéjét a kiszáradt papírra irányította. A lap tetején a negyven évvel ezelőtti dátum díszelgett, alatta pedig a régen lezárt zálogügylet szigorú tételei.
– Szóval nem szivattyú, és nem is illegális szeszfőzde – szipogott Henderson, miközben végigfuttatta a szemét a gót betűs sorokon, de a hangja a mondat közepén elakadt.
A negyvenéves cédula szerint az elzálogosított tárgy nem az épület volt, nem a gépezet, és még csak nem is a teáskészlet. A hivatalos lajstromban feketén-fehéren az állt: „Egy darab szakképzett karbantartó és annak jövőbeli felmenői, dologi kötelezettségként.” A lap alján pedig ott virított Henderson saját nagyapjának összetéveszthetetlen aláírása, aki negyven évvel ezelőtt egy teáskészletért cserébe zálogosította el a családja teljes munkaképességét.
Henderson nem a ház gyanakvó bérlője volt, hanem maga a lejárt, át nem vett zálogtárgy, amely épp az imént törlesztette a saját napi kamatterhét.
Mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, a falban lévő számláló elégedetten felkattant, s a sötét sarokban halk, sziszegő gőzsugár jelezte a következő műszak kezdetét.