102/5. A megbarnult réztábla — A hiányzó egyenleg

Az úriember kétségbeesetten megmarkolta a forró sárgaréz karimát, és teljes erejéből elfordította a hármas szelepet. Éles, sziszegő gőzsugár csapott ki a burkolat alól, s a tölgyfa mutató lendületesen visszacsapódott a biztonságos zöld mezőbe.
A látogató csuklóját szorító bőrszíj egyetlen fémes kattanással kioldódott. A feszültség megszűnt, a lezárt bejárati ajtó nehéz rézreteszei pedig komótosan visszahúzódtak a tokba.
– Látja? Ugye megmondtam! – sóhajtott fel Henderson, miközben zsebkendőjével törölgette a hideg verejtéket a homlokáról. – A rendszer csupán az ügyfélszolgálati korrekciót hajtotta végre.
Ekkor a kis sárgaréz kocsi csörömpölve visszatért a sínpályán, de a teáskanna-fogantyú helyett egy megbarnult, négyszögletes réztáblát hozott. Henderson tétova kézzel nyúlt a szilárd fémlapért, és elolvasta a felületébe gravírozott, negyvenéves elismervényt.
A látogató nem egy teáskannát adott zálogba négy évtizeddel ezelőtt. A bizonylat szerint az antikvárium teljes épületét, berendezését és mindenkori személyzetét fektette le kaucióként – s a szelep elfordításával most maga hajtotta végre a végleges tulajdonjog-átruházást.
– Köszönöm a precíz karbantartást, uraim – mosolyodott el a látogató, kalapját megemelve a lefagyott Henderson és a polcok közt remegő Antikvárius felé. Nyugodt léptekkel kisétált a nyitott ajtón, amely a háta mögött azonnal reteszre zárult.
A pult szélén halkan kattant egy fogaskerék, s a csiszolt fa alól egy újabb sárgaréz mérőóra emelkedett ki, türelmesen várva az esti műszak kezdetét.