101/4. A bőrkapocs — A halasztott zálog

A bőrkötésű főkönyv lapjai maguktól kezdtek peregni, mintha egy láthatatlan, türelmetlen könyvelő lapozná őket a gőzgomolyagban. A megsárgult oldalakon oszlopokba rendezett tételek sorakoztak, precíz, kézzel írott gót betűkkel, amelyek mentén zöldes fényű foszforcsík futott végig.
Henderson a csupasz csuklóját dörzsölgette, miközben gyanakvóan lépett egyet közelebb a gőzölgő sínekhez.
– Remélem, az a svájci szerkezet legalább három évtizednyi kamatot fedezett – mormogta rekedten.
– Sajnos aligha – jegyezte meg az Antikvárius, miközben orrán lecsúszott szemüvegét igazgatta. – Az aranyóra, ha jól számolom a tizenkettes paragrafus alszakaszát, épp csak elfedte az 1986. márciusi késedelmi pótlékot. A fennmaradó összegre a mechanizmus cserekötelezettséget ír elő.
A főkönyv hirtelen megállt az utolsó előtti oldalon. Ott, ahol az ügyfél aláírásának kellene állnia, nem tintafolt, hanem egy apró, rézből öntött nyomdafej emelkedett ki a papír síkjából, pontosan a teáskanna alakját formázva. A gép nem készpénzt kért, hanem a hiányzó alkatrész azonnali próbaterhelését.
A kiskocsi gőzhajzású torkából halk kattanás hallatszott, s a rézhenger alsó fedele lassan felnyílt. A sötét mélyedésben azonban nem a kanna teste lapult, hanem egy apró, polírozott üvegcső, amiben sűrűn buborékosodó, kékes folyadék vibrált.