101/3. A tárolási illeték — A visszajáró tartozás

A mélyből érkező robajjal együtt a sínek mentén egy vastag, sárgaréz cső gördült elő, amelyből halk szisszenéssel egy feltekert, sárgult pergamen nyomódott ki. Nem újabb alkatrész volt az, hanem egy gondosan részletezett elszámolási bizonylat, amelynek fejlécén gépelt betűk hirdették a rideg tényt: *„Garanciális alkatrész-megőrzési és klímakondicionálási illeték: 1986–2026.”*
Henderson zseblámpája megremegett, ahogy a dokumentum alsó sorára vetült a fény. – Antikvárius... jól látom, hogy negyven éven át emelt biztonsági fokozatú, klimatizált underground széfben őrizték ezt az öntöttvas darabot? A díj pedig... percalapú kamattal terhelt?
Az öregúr szája széle megrándult. Zavart, szakszerűnek szánt mosollyal igazította meg a szemüvegét, miközben igyekezett hátrébb húzódni. – Nos, a szakszerű megőrzés néha némileg költségesebb, mint maga a műtárgy. De biztosíthatom, ez pusztán formális adminisztráció! Csupán vissza kell szerelnünk a fogantyút a kannára, s a számla érvényét veszti.
A kiskocsi dobozából azonban ekkor egy finom, acélból készült mechanikus kar csapott le, s egyetlen precíz mozdulattal lecsatolta Henderson csuklójáról az aranyszíjas karórát, majd a sárgaréz cső gyomrába pottyantotta, mint azonnali eljárási előleget.
– Ez a szerkezet nem garanciális javítást végez – mondta Henderson fojtott hangon. – Ez a szerkezet azonnali zálogot szed.
Az alagút mélyén ekkor vörös jelzőlámpa gyulladt ki, s a falak mentén húzódó csövekben forró gőz kezdett sziszegni, miközben a homályból egy nehéz, bőrkötésű főkönyv emelkedett ki a sínek között.