Zsilip a generátor mögött

A volt légiós egy elrozsdásodott acélreteszt tol el a helyéről, és a szűk járat egyenesen a generátorház alsó szervizaknájába torkollik. A csövekből szivárgó forró gőz megüli a levegőt, miközben a generátorok nehéz, mély lüktetése már a lábuk alatt lévő rácsos padlót is rázza. Alinda visszatartja a lélegzetét, ahogy a közeli ellenőrző pont felől szaggatott léptek zaja szűrődik be.
Az új lakó nem lassít. Szemben a szektor többi meghunyászkodó lakójával, akik évtizedek óta szó nélkül tűrték az elöljárók kényuralkodását, ő nyílt megvetéssel kezeli a Ház szabályait. Amikor a sötétből egy fiatal Őrszem lép elő, lámpája fényét közvetlenül rájuk irányítva, a légiós egyetlen határozott mozdulattal elállja az útját.
– Állj! Állj meg! Ki van ott? – sziszegi az őr, de a hangja érezhetően megremeg. A félelem tisztán kiérződik a kiáltásából; a túlterhelt hálózat sercegése és a váratlan szembeszegülés teljesen kizökkentette az őrszolgálat megszokott menetéből.
– Azok vagyunk, akik megunták a cellákat – feleli a légiós hidegen, és kényszeríti az őrt, hogy visszalépjen a kapcsolótábla mellé. – Mondd meg a képviselőnek, hogy a csövekben már nem békés munkagépek járnak.
János Erzsébet karját fogva lép ki a lezárt akna nyílásából, míg Alinda az új lakó hajthatatlanságát figyeli. A férfi érkezése felborította a szektor dermedt egyensúlyát, és a lány most először érzi úgy, hogy a betonfalak között elszabadult valami, amit már az Őrszemek sem tudnak többé elfojtani.