A csőhálózat emlékei

Az Őrszem visszalépett, a lámpája reszkető fénysugara végigsiklott a nedves falakon, majd megadva magát a határozottságnak, hátrálni kezdett a keskeny járatban. Nem használta a csuklójára rögzített jelzőkészüléket; a meglepetés és a félelem teljesen felülírta benne a megszokott szabályzatot.
– Menjünk, mielőtt magához tér! – sürgette őket a légiós, és kinyitotta a kapcsolótábla mögötti alacsony, nehéz vasajtót, amely közvetlenül a fő elosztócsarnok alatti járatba vezetett.
János óvatosan terelte maga előtt a többieket. Egy pillanatra megszorította Alinda vállát, óvó mozdulattal húzva közelebb magához a lányt és a nagymamát. A sötétben és a gőzben az emberi érintés melege jelentette az egyetlen biztos pontot. Ebben a betonból és vasból épült gépezetben, ahol az életet csak a megtett pedálfordulatokban és az átadott wattokban mérték, a félelem legyőzése jelentette a valódi születést.
A szűk folyosó falán régi, kézzel karcolott feliratok tűntek fel a csövek mögött: 2050-es dátumok, nevek és monogramok. A kolónia hajnalán élt első generáció nyomai, akik még tudták, milyen a falakon túli világ.
– Látod? – suttogta Alinda a nagymamának, miközben tekintete a feliratokat követte. – Ők sem gépnek készültek.
A nagymama némán bólintott. János hátrapillantott a sötétbe: tudta, hogy aki egyszer szembeszállt a Ház rendjével, az többé nem lehet csupán a szektor egy engedelmes száma.