Megfakult napfény

A szűk alagút egy elágazáshoz ért, ahol a csövek vastag rozsdaréteg alatt futottak. A levegő fémízű volt, de a generátorok tompa robaját itt már felváltotta a falak mélyéből érkező rejtélyes pattogás. János megállt, a lámpát a sötétbe irányítva. Egy felnyitott, régi elosztódobozra bukkantak, amelynek belsejében nem áramkörök, hanem kiszáradt, sárgult papírlapok lapultak.
– Mik ezek? – suttogta Alinda, és reszkető kézzel nyúlt a szélbe fagyott lapok felé.
– Emlékek – mondta halkan a nagymama, ahogy tekintete végigsiklott a kézzel írott sorokon. – A nagyszüleim meséltek róla. Régen a gondolatokat nem kellett wattokba átszámolni. Nem volt regisztrációs szám, sem kötelező áramkvóta. A fák levelei maguktól hulltak le, nem a túlterheltség miatt.
János egy megfakult fotót emelt ki a dobozból. Egy fűben ülő gyermeket ábrázolt, akinek az arcát valódi napfény világította meg – nem a szektorok vibráló, hideg neoncsövei. A fénykép láttán a félelem szorítása egy pillanatra megenyhült benne. Ez a kép bizonyíték volt arra, hogy a Kolónia előtti létezés nem csupán az öregek lázas kitalációja volt, hanem valóság.
– Ha ezt megtalálják nálunk, a Ház ítélőtáblája azonnal töröl minket – figyelmeztette őket János, de nem tette vissza a lapot. Ehelyett a kabátja belső zsebébe csúsztatta. A szabad emlék veszélyesebb volt minden fegyvernél, mert reményt adott ott, ahol csak az engedelmességet tűrték el.
A távolból léptek visszhangoztak a vasrácsokon. Az Őrszem magához térhetett, vagy újabb járőrök léptek az alsó járatba. A menekülőknek tovább kellett lépniük a sötétség mélyebb rétegei felé.