Kétszáz év árnyékában

János fojtott léptekkel terelte előre Alindát és a nagymamát a nyirkos, szűkülő alagútban. A mögöttük ketyegő fémrácsok zaja lassan elhalt, ahogy felkapaszkodtak egy rozsdás hágcsón egy elfalazott szellőzőaknába. Itt a levegő hidegebb volt, de mentes a fekete massza bűzétől. A falakon kézzel vésett évszámok sorakoztak: 2050, 2062, 2110. Nyomai annak a kétszáz évnek, amióta az emberiség a beton alatti ketrecekbe szorult.
– A dédszüleim még látták a fák virágzását – suttogta Alinda, ahogy végighúzta ujját egy mészbe karcolott számsoron. – Nekem meg csak ez a nyirkos vas maradt. Meg a számláló a csuklómon.
– A 2050-es zárlat óta minden generáció kevesebbnek született, mint az előző – jegyezte meg a nagymama halkan, miközben János megtámasztotta a könyökét a meredek lépcsőfokon. – A szabályzat arra tanította minket, hogy a fém a védelmezőnk, a napfény pedig méreg. De a fotó a zsebedben... az az igazság, János.
János nem válaszolt, csak erősebben megszorította a lámpát, s a fénycsóvával Alinda arcát kereste. A lány szemeiben nem a szektorok megtört, gépies fásultsága tükröződött, hanem egy olyan vágy, amiért érdemes volt feladni a biztos fejadagot. A feszültség a falak mögött nehezedett rájuk, de ebben a sötét járatban először érezték úgy, hogy nem csupán az áramhálózat névtelen alkatrészei. Egy romos, tágasabb csarnokhoz értek, ahol a vezetékek sűrűje egy lelakatolt, vastag acélajtóba futott bele.