A kihűlő csuklópánt

János a rozsdás lakatnak feszítette a vascsövet, amit a törmelék közül halászott ki. A fém sikoltva adta meg magát, de a zárszerkezet reccsenésével egy időben hirtelen puffanás visszhangzott a csarnokban. A nagymama térdre rogyott a hideg betonon, sárgás bőrén eluralkodott a szürkeség, teste erőtlenül dőlt el a szellőzőakna alján.
Alinda sikoltva térdepelt mellé, és görcsösen megragadta az öregasszony kihűlő kezét. A csuklójukra rögzített kolóniai számlálók monoton ütemben csipogtak, de a nagymamáé hirtelen szaggatottá vált, majd egyetlen vékony, elnyújtott sípolásba torkollott. Az Őrszemek hálózata regisztrálta az életfunkció megszűnését – a rendszer számára a nagymama már nem volt más, mint megnövekedett veszteség a kalória-mérlegben.
– Nem teheti meg! Nem hagyhat itt minket! – zokogta Alinda, arcát a nagymama még meleg mellkasába fúrva. János nem nyúlt a lámpához, csendben állt felettük. Tudta, hogy a csipogás jelet küldött a legközelebbi ellenőrző pontra: a megsemmisítő brigád hamarosan elindul a testért, hogy átalakítsák a kolónia energiaforrásává.
– Nincs időnk a gyászra, Alinda – suttogta János reszkető hangon, bár a szeme megtelt könnyel. – Ha itt maradunk, a testével együtt minket is elnyel a gépezet. A nagymamád azt akarta, hogy túljussunk ezen az ajtón.
János berúgta a meglazult acélajtót, ami mögött vakító, friss huzat csapott fel a mélyből. Alinda még egy utolsó pillantást vetett az élettelen alakra, majd lefejtette ujjait a halott kézről, és átlépett a küszöbön a sötét ismeretlen felé.