Az ideiglenes óvóhely

A zsilip mögötti alagút nem a várt szabadságba, hanem egy kifejezetten bizarr, porszagú szervizjáratba vezetett. János meglobogtatta a lámpát a friss huzatban, aminek fényében feltárultak a betonfalra még 2050-ben ragasztott műanyag táblák. A sárgult betűk büszkén hirdették az „Ideiglenes Óvóhely L-3” bejáratát. Az „ideiglenes” szó felett az eltelt százhetvenkét év vastag koromréteget halmozott fel.
– Úgy látszik, a dédszüleink csak egy hétvégére terveztek bejönni, aztán valahogy itt felejtődtek – jegyezte meg János szárazon, miközben óvatosan megpiszkált egy falból kiálló rozsdás vezetéket. – A kolóniai bürokráciát ismerve valószínűleg senki sem kapott pecsétes papírt a távozásra, így hát maradt a pedálozás generációkon át.
Alinda megtörölte könnyes arcát, és egy félretolt fémkonténer tetején plasztik borítású prospektusra bukkant. A borítón vigyorgó emberek színes italokat szorongattak valami „tengerpart” nevű helyen. A lány eddig úgy hitte, a nagymama meséi a napsütésről csupán a túlélőtáp mellékhatásaként született lázálmok, de a papír kemény volt és valóságos.
– Ez tényleg létezett – suttogta Alinda töredezett hangon. – Nem csak kitalálták, hogy legyen miért hajtani a dinamót.
– Létezni létezett, csak a fogyasztása lehetett magas – felelte János, és rálépett egy dobozra, ami rekedt kattanással egy adag kétszáz éves port fújt a bokájára. – Na gyere, mielőtt az Őrszemek feldolgozóbrigádja rájön, hogy a nagymamád csuklópántja már nem terheli a hálózatot.