Kényszerkijárat

János elszántan húzta maga után Alindát a sötétedő járat mélye felé. A porosan csillogó betonfalak mentén vastag csövek futottak, amelyekből már régen eltűnt a nyomás. Alinda görcsösen szorította a kezében maradt megfakult papírlapot, mintha az a szürke valóság egyetlen biztos kapaszkodója lenne.
– Gyorsabban – suttogta János, s sűrűn hátrapillantott. A távoli zsilip felől a hálózat fojtott vibrálása szűrődött be; az Őrszemek automatikája már kereshette a kiesett kalóriaértéket. – Ha bemérnek, nem kérdeznek semmit.
A folyosó egy szűk lépcsősorban végződött, amelynek tetején rozsdás acélajtó zárta el az utat. A zsanérok felett vastag betűs felirat állt: „Kényszerkijárat – Kézi nyitás csak vészhelyzetben”. Alinda megállt a lépcső alján, s a hideg vasra emelte a tekintetét.
– János... mi van, ha odaát sincs semmi? – kérdezte a lány halkan, remegő ajakkal. – Mi van, ha lent is csak gépek voltunk, és fent sem leszünk mások, mint selejtes alkatrészek?
János nem válaszolt azonnal. Megragadta a súlyos fémkart, és teljes testsúlyával rászakadt. A szerkezet csikordult egyet, a rozsda lepattogzott a nyitómechanizmusról.
– Lent csak szerszámok voltunk a dinamón – nyögte ki János a fizikai erőfeszítéstől rekedten, majd ránézott a lányra. A tekintetében a félelem mellett valami mély, rég eltemetett melegség villant meg. – De most mi döntünk. Ez tesz emberré, Alinda. Nem az áram, amit termelünk.
A kar végül kattant egyet, és a nehéz ajtó egy résnyire megnyílt, csípős, ismeretlen szagú levegőt eresztve be a zárt járatba.