A múlt hagyatéka

A résen át áramló hűvös, csípős levegő egyszerre volt idegen és szédítő. János óvatosan előrelépett, majd maga után húzta Alindát a sötét szervizjáratból egy tágasabb, omladozó betoncsarnokba. A falakon kétszáz éves, megfakult feliratok és korhadt táblák kísértették a múltat, rávilágítva arra a korra, amikor az emberek még nem a föld alatt görnyedtek a pedálok felett.
Alinda felnézett az egyik porlepte falrészletre, ahol vörös festékkel mázolt, kopott betűk rajzolódtak ki: „A napfény örökösei vagyunk, nem a gépek alkatrészei”. A lány ujjai megremegtek, ahogy óvatosan végigsimította a betűk peremét. A nagymama jutott eszébe, aki annyiszor mesélt a nyitott égboltról és a felhők mögül kibukkanó aranyló fényről – arról a világról, amit a kolónia szigorú napirendje már régen ki akart törölni az emlékezetből.
– Nézd, János… – suttogta Alinda, és a szemeiben felcsillant az óvatos remény. – Ők már kétszáz éve tudták. A fény nem a hálózat tulajdona, és nem az Őrszemek által kiadagolt juttatás. Az a mi jogunk, az emberiség öröksége.
János bólintott, s bár a tekintete óvatosan a csarnok sötét sarkait pásztázta, Alinda felé fordulva megszorította a lány kezét. A régi világ maradványai között tisztán kirajzolódott a döntésük súlya: elhagyták a biztonságos, de rabságban tartó dinamókat. Nem maradtak többé puszta energiatartalékok a gépek számára; a választásuk elindította őket azon az úton, ahol visszakövetelhetik azt, ami mindig is az övék volt.