A döntés mechanikája

János elengedte a lány kezét, és egy lépéssel közelebb lépett a betoncsarnok túlsó sarkában álló, vaskos fémkonstrukcióhoz. A kolónián minden mozdulatukat a rendszer határozta meg: a műszakváltás csengője, a pedálok rögzített üteme, a csuklópántok monoton szirénázása. Itt azonban nem volt sípszó, sem központi utasítás. A csend nem fellélegzést hozott, hanem a felelősség szédítő súlyát.
A szervizjáratot lezáró átjáró előtt egy hatalmas, manuális elzárókerék rozsdásodott. Nem kapott áramot, nem reagált biometrikus kódra. tiszta, vak mechanika volt a 2050-es évekből. János rátette kérges tenyerét a fagypont közeli vasra. A kolónia arra tanította őket, hogy a test csupán felhalmozható kalória és kinyerhető watt; az izomerő a gépek fenntartására való. Most először kellett saját célból erőt kifejtenie.
– Segítek – mondta Alinda, és mellé lépett. Vékony vállát a kerék egyik küllőjének vetette.
Együtt feszültek neki. A fém sikoltva meglódult, rozsdapor hullott a szemükre. Nem a dinamó ellenállását győzték le, hanem azt a reflexet, amely két évtizeden át engedelmes alkatrésszé formálta őket. A nehéz retesz végül kattant egyet, és a résen át friss, csípős levegő csapott meg őket. János a véresre horzsolt tenyerére nézett: az ember nem a megszerezhető energiától lesz emberré, hanem a döntéstől, hogy mire pazarolja azt.