Stencilezett emlékek

A szűk fémrésen átpréselve magukat lépegettek át a törmelék felett. Az akna túlsó oldalán a csövek feketéllő hálózata helyett egy tágasabb, nyers betonfolyosó nyílt meg, ahol a falakat nem borította a kolónia sárgás műanyag burkolata. A csípős, kinti szag nem a recsegő légszűrőkből származott; az elfeledett szellőzőakna mélyéről a szél hozta a magasból.
Alinda megállt, és lehunyt szemmel szívta be a hűvös levegőt. Nagymamája megtört hangja jutott eszébe, ahogy a félhomályos hálófülkében régen a szabad ég alatt hömpölygő felhőkről mesélt – azokról az időkről, mielőtt a rendszer kisajátította volna a test minden energiáját, és az emberi létezést kinyerhető wattokba mérte.
– Nézd – mutatott János a falra.
Egy elhagyatott elosztószekrény kopott fémlemezére rozsdás festékkel stencilezett betűkkel rótták fel a múlt üzenetét: „A NAPFÉNY ÖRÖKÖSEI – 2050”. A jelkép alatt egy stilizált sugaras korong állt, amelyet a kolónia elöljárói évtizedekkel ezelőtt betiltottak és vastag vakolattal próbáltak eltüntetni az alsó szektorokban.
– Ők vágatták ki ezt a kényszerkijáratot – suttogta Alinda, és ujjai végével megérintette a hideg betűket. – Nagymama mondta, hogy voltak, akik nem voltak hajlandók a pedálokra lépni. Kikövetelték maguknak a fényt a hatalomtól.
János közelebb lépett, tekintetével a járat sötétbe vesző végét pásztázva. A csuklópántjuk néma maradt; az Őrszemek hálózata idáig már nem ért el. Nem a rendszer hívása hajtotta őket tovább, hanem a választás joga, amiről egészen eddig nem is tudták, hogy létezik.