A rács mögötti mélység

A betonfolyosó sötétedő végén János egy nehéz, rozsdás szellőzőrácsot feszegetett fel. A fém sikolya elhaladt a mélyből felszálló gépzajban, s ahogy a rács végül engedett, a résen át alázúgott a kolónia ismerős, nyomasztó morajlása: az L-lakó szektor óriási csarnoka terült el alattuk a félhomályban.
Alinda óvatosan a szervizperemre lépett. A magasból tisztán látszottak a keskeny járatok, a sárgás jelzőfények és a fémrácsos szintkülönbségek. A lány gégéjét szorongás szorította össze. Eszébe jutott az az éjszaka, amikor a C-szektoros fülkéjéből kiosózva megpróbált átjutni ide, hogy megkeresse Jánost. Akkor az alsó ellenőrző pontnál a fémesen csillogó Őrszemek állták útját, és a vakító pásztázófény visszakényszerítette a saját szektorába. A nagymama megtört, halk szavai csengtek a fülében, aki mindig óvta őt a szektorok közötti határoktól.
– Ott lent még mindig járőröznek – suttogta János, és megragadta a lány hideg kezét. Tekintete a lenti fémjárdákon kimérten mozgó alakokat követte.
– De innen nem látnak bennünket – felelte Alinda halk, szaggatott hangon. – Nagymama mondta, hogy az L-szektor szervizjáratai mögött húzódnak a régi elosztók. Ha lejutunk a generátorszintig, végleg kikerülhetjük a rendszert.
János bólintott, bár a félelem kiült az arcára. A magaslati rácstól egy keskeny, korlát nélküli vaslépcső vezetett lefelé a homályba, egyenesen a felügyelt zóna szélére. Nem volt visszút: a döntésük ott lebegett a mélység felett.