Lépcsőfokok a homályban

János lépett le először a keskeny, nyikorgó vaslépcsőn, s Alinda ujjai szorosan összefonódtak az övéivel. A lépcsőfokok hidegen rezonáltak a talpuk alatt, de a fiú minden egyes mozdulatot megfontolt, hogy a fémes koccanások ne árulják el őket. Lent, a generátorszint félhomályában forró gőz sziszegett a csővezetékekből, elnyelve szaporán szedett lépteik neszét.
– Gyere, itt nem ér el a szkenner – suttogta János, s egy vastag, szigetelt kábelnyaláb mögé húzta a lányt.
Az Őrszem pásztázó sárga fénye éppen a fejük feletti fémrácson söpört végig, de a távolodó kattogás jelére mindketten megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Alinda tekintete a nyirkos betonfalra tévedt. A málló vakolatban egy réges-régi, halvány karcolást vett észre: két egymásba kulcsolódó kéz egyszerű rajzát, pontosan úgy, ahogyan azt a nagymama meséiben hallotta a régi világról.
– Látod? – mutatott a betonra Alinda halk, szaggatott hangon. – Nem a rendszer beosztása vagy a pedálok szabják meg, kik vagyunk. Hanem az, hogy félünk, mégis itt vagyunk egymásnak.
János nem szólt semmit, csak mélyen a lány szemébe nézett, s megszorította hideg ujjait. A kolónia szigorú napirendje és a zúgó gépek árnyékában, ezen a kivilágítatlan szinten tettek lépést afelé, amit emberi érzésnek hívnak.