A retesz nyikorgása

A távolban megszólalt a műszakváltást jelző tompa, fémes búgás. A kolónia szigorú napirendje nem állt meg: a kinti főfolyosókon most fordultak át a dinamók számlálói, jelezve az újabb kötelező energiaciklust. János lassan visszahúzta a kezét, de a mozdulatban nem volt ridegség; a fal tövében húzódó, rozsdás csővezetékhez lépett.
– Ha a fővonalon átvált a feszültség, az L-szektor feletti szellőzőrács mechanikája kinyílik pár percre – mondta János halkan, miközben a nyirkos falat tapogatta. – De a rácsot tartó vasretesz elakadt. Kézzel kell elmozdítanunk.
Alinda bólintott, s félelmét leküzdve a fiú mellé állt. A nehéz kar jéghideg volt, az évtizedes por és rozsda szinte hozzáforrasztotta a fémvázhoz. János egyedül próbálta megmozdítani, csuklóján felizzott a pánt piros fénye, jelezve a hirtelen fizikai terhelést és a veszélyes energiakibocsátást.
– Együtt – suttogta a lány, és ráfonta a kezét a fiú feszülő ujjaira.
Nem a kolónia által előírt watt-kvóta hajtotta őket, hanem a saját elhatározásuk. A vastag vasretesz végül nyikordult egyet, majd tompa csattanással engedett. A feltáruló sötét nyílásból dohos, de mégis különös, száraz levegő áramlott feléjük.
– Átmegyünk – mondta János, és elsőként lépte át az ismeretlen betonfolyosó küszöbét, magával húzva a lányt a rendszer szigorú tekintete elől.