Elfojtott vallomás

A folyosó dohos sötétje hamar elnyelte a műszakváltás távoli, fémes búgását. János megállt a nyirkos betonszegély mellett, és óvatosan kikapcsolta a csuklóján villogó, túlterhelést jelző piros jelzést. A kolónia figyelő szemei ide, a szervizalagút elfeledett járataiba már nem értek el, de a falakból áradó nyers hideg azonnal a bőrük alá fészkelődött.
– Miért jöttél velem, János? – kérdezte Alinda halkan, miközben a puszta betonhoz támaszkodott. – Nagyanyám mindig azt mondta, a G-szektorbeliek a szabályzatot szolgálják. Hogy neked a számlálók állása többet ér az embernél.
János tekintete a homályba veszett. Egy pillanatra megingott a tartása, elárulva azt a feszült bizonytalanságot, amit a felügyelők jelenlétében olyan gondosan rejtegetett.
– A nagyanyád a törvényekre hivatkozott, amikor elküldött a harmadik szektor étkezdéjében – mondta fojtott, szaggatott hangon a férfi. – A kolónia szigorú tilalma mögé bújt, mert tudta, hogy a nem engedélyezett kapcsolatokért a felügyelet egyetlen gombnyomással megvonja a kalória-fejadagot. De láttam a szemén, amikor a hálózatot javítottam a fülkéje mellett... nem a szabályokat féltette, hanem engem.
Alinda visszatartotta a lélegzetét. Emlékezett az esti suttogásokra a hálófülkében, amikor az idős asszony megfakult tekintettel a régi világ tiltott érzelmeiről mesélt. Nagymama megtört szívvel, a kolónia büntetésétől rettegve taszította el magától az egyetlen férfit, aki még emberként tekintett rá.
– Nem hagyhatjuk őt a kiszolgáltatott szektorban – lépett közelebb János, s a járat mélyén derengő elosztószekrény felé intett. – Ha a fővonal átvált, az Őrszemek átfésülik a fekvőhelyeket. El kell érnünk a felső kapcsolót, mielőtt késő lenne.