Új szövetséges a homályban

János már a nyirkos acélkar felé nyújtotta a kezét az elosztószekrénynél, amikor a vastag csővezetékek mögül egy nehéz léptekkel haladó alak lépett elő. Kovács volt az, az L-szektor új lakója, akit alig két műszakkal korábban helyeztek át a szervizszintre. A férfi védőruháján még ott virított a külső felderítő egységek megfakult jelvénye; fennhangon hirdette mindenütt, hogy a kolónia lezárása előtt a felszíni légióban szolgált, s nem ijed meg sem a szektormegbízott szigorától, sem a felettesek fenyegetéseitől.
– Ha meghúzod azt a kart, az Őrszemek azonnal bemérik a feszültségesést – mordult rájuk Kovács, s karba font kézzel állta el a keskeny átjárót. – A közös képviselő már így is vadászik rám, amiért megtagadtam az extra dinamóműszakot. Nem hagyom, hogy a ti magánakciótok miatt hozzák ránk a tisztogatókat.
Alinda nem hátrált meg. A lány tekintetében csillogó töretlen remény áttörte a szervizalagút nyomasztó szürkeségét. Szelíd, de szilárd lépéssel állt János mellé a derengő homályban.
– A nagyanyámat akarják elvinni odabent – mondta Alinda, hangjában mély emberi melegséggel. – Maga azt állítja, szabadon élt a falakon túl, és nem hajol meg a rendszer előtt. Hát most hagyja, hogy eltapossák az utolsókat is, akik még emlékeznek az igazi életre?
Kovács tekintete megingott. A fojtogató kolóniafalak között régen nem látott olyan tiszta hitet, mint ami a lány szemeiből áradt: a kiút és az új kezdet ígéretét. Lassan leengedte a karját, és félrelépett a fémkapcsoló elől.
– Egyetlen percetek van, mielőtt a fővonal átvált – mondta fojtottan, s a sötét járat mélyére mutatott. – Ha végeztetek, gyertek a régi szellőzőhöz. Megmutatom a kivezető rést, amit a képviselő sem ismer.